Közelgő Valentin nap felidéz bennünk egy
korábban megírt, de a neten még nem publikált zenés versünket, a Búvópatak-ot.
Ennek tapasztalata bizony gyakran
megjelenik gondolatunkban. Hiszen minden ember szeretettel emlékezik vissza
első szerelmi élményére, amely már réges-rég a múlt ködébe burkolózik, de soha
nem felejtődik el. Az első alkalommal repeső szív valakiért kitörölhetetlenül
megmarad emlékeink sorában. Álomszépen jön elő az érzés, a szív muzsikál, a
gondolat ide-oda csapong, a lélek a mennyekben repdes. És még azt is könnyűnek
érezzük, hogy talányosan véget ér – de érzelmünk
rengetegében elő-elő bukkan. A felidézésben M. Ravel bájos zongoraversenyének
zenei átirata tovább erősíti régmúlt érzéseinket.
Hallgassák újra átéléssel ezt az
érzésüket a Örökbecsűek/Dallamokkal ölelt rímek műfajban írt alkotásunkban –
szeretettel Jártó Róza és Derkovats Gyula.
Jártó Róza: Búvópatak
Lehull a lepel a
vágyról,
Ódát zengve egy
virágról.
Szíved most nyílt meg
talán,
Versenyt úszva érzelmed
taván.
Hárfa hangja sír az
éjbe,
Vágyad húz a
napsütésbe.
Álmod átszáll az
éteren,
Darabokra tört érzelem.
Ha a szerelmed véget
ér,
S szíved lesz majd
hófehér.
A hajad is már őszbe
jár
Emlékeid vad talaján.
Vágyva nézed a párokat,
Búsan kergetve álmodat.
S kérdezed majd – mondd
miért?
Ami szép volt, így
véget ért.
Elszállt,
mint egy gondolat,
De
álmaidban megmaradt!
Mint
csörgedező kis patak,
Fel-feltűnik,
majd elszalad...
Elérhetőségek:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése