Adventi fohász

Jártó Róza: Adventi fohász 

Uram!

Itt van Advent napja s vár ránk Szerettünk.
Ez egy rossz tréfa volt, s boldogan nevetünk. 
Amit eddig megéltünk, amit nem szerettünk,
Egy csettintés részedről, s elszáll felettünk.

Tudom, messze vagyunk még a sok földi jótól,
A reményt adó, áhított, biztató szótól.
Uram, vegyed életemből, minden kaphatót, 
Csak halljam szívből nevetni a szomorkodót.

Még egyszer lássam nevetni csillogó szemét,
Nem vágyva a sírt, az élet adta teherért.
A boldog nevetéstől torzult vidám arcát,
Nem az életért vívott minden napi harcát.

Drága jó Uram! Hiszem, hogy Te megadhatod,
Láttál-e nála jobbat, ki életet kapott?
Mért’ méred vállára a súlyt bőven, marékkal?
Míg nála rosszabbak nem kapják rossz szavakkal.

S bocsájtsd meg nekem ezt az esdeklő imát,
De őt ne szenvedtesd, szépítsd meg alkonyát!
Hagyd, hogy érezze, szép napod melegét,
Nem hagytad magára a földnek e gyermekét!

Nézz fel a naptárra, most van Advent hónapja,
Szórod ajándékod boldog-boldogtalanra.
Kérlek, tegyed meg nekem ezt az apróságot!
Mi ez Neked, ki teremtette e világot…

***

A témát ma ismét a Dallamokkal ölelt rímek című albumunkból merítettük.

Hamarosan beköszöntő Advent időszaka meghozza a fenti vers aktualitását. A versíró őszinte, tiszta érzésein keresztül egy drámai fohász bontakozik ki az Úr felé egy súlyosan beteg ember gyógyulása érdekében.

A verset átölelő zene a F. Mendelssohn romantikus Reformáció szimfóniájából merített átirat, amelyet áthat a fohászkodó lélek alázata.

Hallgassák szeretettel Jártó Róza és Derkovats Gyula

Letölthető:

Hallgasd meg:




Videó:

https://youtu.be/vGuVkTaVxKo

Dallamokkal ölelt rímek/Árvaság

A mai témánk a múltkori drámai után egy könnyed, kedves rövid vers a magány oldásáról. A meglepetést itt a végtelen egyszerűség és az összetartozás szerető meleg érzése adja. Az ölelkező dallam a kevéssé ismert romantikus cseh zeneszerző, L. Janacek Simfoniettá-jából átszerkesztett alakban erősíti meg a vers lágy, simogató báját.

Szeretettel Jártó Róza és Derkovats Gyula

Jártó Róza: Árvaság

Anyám kapott egy cicát,
Olyan édes kis szőrmókot…

Ő is egy árva volt,
Ki vad kutyáktól,
S emberfiától űzve,
A kertek alatt kóborolt.
Kutyák kergették,
Ág szaggatta,
Kicsiny kis életét,
Pedig csak egy bűne volt,
Árva lett, kinek életében,
Nem volt menedék.

Összebújnak, együtt várnak,
Mint védtelen gyermekek,
Együtt várják a világ véget,
Még’ az élet lepereg.

Könnyes szemmel nézegetem,
Esténként a két árvát,
Ahogy egymást dédelgetve,
Oldják

szívük

magányát.

Dallamokkal ölelt rímek a rákról

Különös drámai erővel indul ez a zenedarab. Az élet legnagyobb, mindennél nagyobb, legemberibb harcával, amely manapság nagyon sokunk sorsává válhat…

Mind a vers, mind a zene gondolata valós történéseken alapszik, mert az írók átélték már egy-egy számukra kedves ember legsúlyosabb megbetegedését. És erről nem lehet könnyekig fokozódó felindultság nélkül művet írni.

Amikor kiderül a halálos kór, a beteg számára ” virágzó rét” nem létezhet, a „nincs bújni hova” és „ki fogja akkor a kezemet?” gondolatok nagyon kifejezőek és hihetetlenül találóak a nagy megrendültségre. Mégis egyre inkább az élni akarás reménye vesz erőt a rémületen: vár a „szépség aranya”, „van erőm”, „legyőzöm őket”.

A vers gondolatait a zene még inkább életszerűvé teszi a maga szertelenségével, komorságával, szörnyűségességével. Végül a harcosságával, az erő, a hit nagy reménységével, biztatásával hitelesen, híven támogatja, egybeforr vele.

Ezt a nagyon fontos művészi üzenet hallja meg minden rákban szenvedő embertársunk… adja a sors küzdelmükhöz a titanikus erejük hitét!…

Mély együttérzéssel, szeretettel Jártó Rózától és Derkovats Gyulától

Jártó Róza: Harcok harca

Kinézve a kórház ablakán,
Virágzó rétet látom tán?
De hályog van a retinán,
Virágzó rét? Nincs is talán…
Burjánzó sejtek gúnyos hada,
Tépi a testem, nincs bújni hova,
Az akarat, a szerencse csillaga,
Elfutott, vagy nem is volt soha…

Ősszel, ha szállnak a madarak,
Szívben, ha gyengül az akarat,
Ébredni vágyik a kikelet,
Ki fogja akkor a kezemet?
Tüzesen süt a nap sugara,
Ez még nem életem alkonya,
Vár még a szépség aranya,
Vár rám sok hajnal bíbora.

Hiszem, hogy nekem van erőm,
Életem nekem a szeretőm,
Rossz sejtek hiába burjánzanak,
Legyőzöm őket egy nap alatt!

Egy ilyen szép nap hajnalán,
Nem kopogtathat a halál!

Dallamokkal ölelt rímek a tavaszi szerelemről

Az Örökbecsűek/Dallamokkal ölelt rímek című CD lemezalbumunkból válogattunk ismét két számot. A kiteljesedett tavasz a szerelem nagy ihletője.

Az első darab –a Búvópatak – a már múló szerelmi érzés fel-feltörését, búvópatakként való felbukkanását-eltűnését jeleníti meg, ahol M. Ravel különleges hangvételű, harmóniájú zongoraversenyének átirata Jártó Róza versmondásával ölelkezik. A zenében többször kifejezőn megjelenik a zongora csörgedező víz-patak érzést kifejező hangja.

A második szám – a Napfény keringő – pedig egy még lélekben fiatal, kedveséhez igyekvő személy öröm-érzését exponálja. Itt W. A. Mozart tavasziasan játékos zongoraverseny motívumának átirata adja meg az alaphangulatot, és a szeretett személyhez való közeledésben teljesedik ki.

Keressék és hallgassák e számokat, szeretettel

Jártó Róza és Derkovats Gyula

Jártó Róza: Búvópatak 

Lehull a lepel a vágyról,
Ódát zengve egy virágról. 
Szíved most nyílt meg talán,
Versenyt úszva érzelmed taván.

Hárfa hangja sír az éjbe,
Vágyad húzz a napsütésbe.
Álmod átszáll az éteren,
Darabokra tört érzelem.

Ha a szerelmed véget ér,
S szíved lesz majd hófehér.
A hajad is már őszbe jár,
Emlékeid vad talaján.

Vágyva nézed a párokat,
Búsan kergetve álmodat.
S kérdezed majd, mondd miért?
Ami szép volt, így véget ért…

Elszállt, mint egy gondolat,
De álmaidban megmaradt!
Mint csörgedező kis patak,
Fel-feltűnik, majd elszalad.

Jártó Róza: Napfény keringő

Veled vagyok, ha süt a nap,
Vagy szél tépi a fákat.
Hétköznapi gondok
Gyűrik a ruhámat.

A homlokom ráncban,
De a szemem ragyog!
Sietek hozzád,
Nálad otthon vagyok.

Térdig érő hóban

érzem a tavaszt,
A virágos rétet,
Akár egy kamasz.

Dehogyis érzem
A köszvényt, a fájást,
Ha te vagy mellettem,
Május az életem…

Dallamokkal ölelt rímek a tavaszról

A beköszöntő tavasz új életérzésekkel tölti el a szívünket. A kizöldülés, a virágba borulás, a madárdalolás, az éltető napsugárzás együtt különös szimfóniát zenget.

Ehhez az életérzéshez nyúlnak újabb számaink, és főszerephez jutnak olyan parányi szereplők, mint egy almafa, egy veréb. S igazán nem mindennapi szerepben… és nem mindennapi zenével. A téma úgy hozta, hogy mindkét Jártó verset Csajkovszkij híres 4. szimfóniájának átírt zenéi ölelik át. Itt a kicsinyek a legnagyobbak..

Keressék és hallgassák szeretettel e számokat

Jártó Róza és Derkovats Gyula

Jártó Róza: Almafa

Ez a kis almafa meghal,
meg bizony, ha nem vagyok,
száraz ágán – képzeletemben –
bagoly huhogott.
Gyökerén kóbor farostok.

– Ez a kicsiny almafa meghal!

De láttam egy kis élet-hajtását,
rügyecskét, majdan levelet,
csak annyi volt, mint alélt szája
előtt, tükrön a lehelet.

Mint válságos embert az orvos,
úgy gondoztam a fa-jövőt,
nagy szó, de a klinikai
halálból visszahoztam őt.

S tavaszodván, engem – a doktort –
virágcsokorral ünnepel!
S hála-pénzét csak ősszel szórja
már deres földre, ahogy kell!

Jártó Róza: A veréb álma

Én már voltam sas,
egyszer nagyon régen,
de kitették a szűröm
egy sötét éjen’.
Itt nincs már helyed,
fészked már enyém!
Neked meg jusson
a penészes kenyér!...

Én már megtanultam,
verébként élni,
verébként szárnyalni,
fel - fel az égig!

Hamarosan elérem
a felkelő napot,
s álmodom a
szebb jövőt,
mint a Sasok!

Dallamokkal ölelt rímek

Hamarosan itt van Valentin-nap, majd Nőnap…

Ebből az alkalomból idézünk a közelmúltban megjelent  Derkovats- Jartó Örökbecsűek/ Dallamokkal ölelt rímek című CD albumunk tartalmából. A  Jártó versekhez a zenei gondolatokat

F. Schubert szenvedélyes  8. szimfóniájából, M. Ravel tündéri zongoraversenyéből, és P. I. Csajkovszkij nagyhatású 4. szimfóniájából merítettük. Itt is megfigyelhetjük, hogy a szabad versek hogyan ölelkeznek szorosan a szabadon áradó zenével.

Hallgassák szeretettel ezeket a számokat

Jártó Róza és Derkovats Gyula

Jártó Róza

Jelek

A versek akkor születtek 
amikor te nekem,
a felhők felől felhangzott, 
szerelmes énekem. 

Nem tudom miért volt, 
mért sírt fel a hold,
mikor a homlokod,
lelkemre ráhajolt.

Akkor én azt hittem,
ez csak egy álom.
Mond kedves,
hozzád az utat,
hol találom?

Mi lesz velem nélküled,
mi lesz veled nélkülem,
ha a magány a
szívünkben megpihen?

Jártó Róza

Mondd, mondd, mondd

Mondd, tudsz-e rajongva szeretni?
Gondot és bút ölelve feledni?
A hajnali harmat cseppjének örülni,
Vágyaink kútjába együtt elmerülni.
Hétköznap magányát osztani kedvessel,
Szárnyalni az égig boldogan repdesve.
Hinni, hogy örök soha el nem múló,
Amit most érzünk, az maga szárnyaló.
Együtt örülni a virágzó rétnek,
Melegre vágyva, de tűrni a télnek.
Vágyakat repítő felhőket nézni,
Az örök boldogság elmúltát félni.

Ha tudsz felhőtlenül, rajongva szeretni,
A gondot és bút nem nehéz feledni.

Jártó Róza

Hétköznapi boldogság 

Hogyan mondjam, mennyire szeretlek… 
mikor a napfény simogatja lelkemet. 
Mikor a léptem az utcán kopog, 
Mikor a fák levele zizegve mozog. 

Erdőbe, ha visz az utam, az ösvény 
megtalálja a forrást, a szomjam oltó kutam. 
És mikor éhesen korog a has, 
mindig akad egy kenyérrel teli kas. 

Nem mondom, hogy sosincs zivatar,

és felhő, mely napot eltakar. 
Hogy mindig és mindenkor süt a nap, 
s mindennap a napsugár egyformán simogat. 

Én csak azt mondom, kellesz nekem, 
ha a napsugár átdereng az éjemen. 
Ha testem párnádra, éhesen hull, 
ha a forró tested hozzám simul. 

Ha reggel érzem a pirítós illatát, 
a kávét, melybe a cukrot a kezed
nyújtott át. 

Az ember csak bolyong, nem tudja, merre jár,

Ha nincs szív, mely utat mutat, 
hogy hazatalálj.