Dallamokkal ölelt rímek a rákról

Különös drámai erővel indul ez a zenedarab. Az élet legnagyobb, mindennél nagyobb, legemberibb harcával, amely manapság nagyon sokunk sorsává válhat…

Mind a vers, mind a zene gondolata valós történéseken alapszik, mert az írók átélték már egy-egy számukra kedves ember legsúlyosabb megbetegedését. És erről nem lehet könnyekig fokozódó felindultság nélkül művet írni.

Amikor kiderül a halálos kór, a beteg számára ” virágzó rét” nem létezhet, a „nincs bújni hova” és „ki fogja akkor a kezemet?” gondolatok nagyon kifejezőek és hihetetlenül találóak a nagy megrendültségre. Mégis egyre inkább az élni akarás reménye vesz erőt a rémületen: vár a „szépség aranya”, „van erőm”, „legyőzöm őket”.

A vers gondolatait a zene még inkább életszerűvé teszi a maga szertelenségével, komorságával, szörnyűségességével. Végül a harcosságával, az erő, a hit nagy reménységével, biztatásával hitelesen, híven támogatja, egybeforr vele.

Ezt a nagyon fontos művészi üzenet hallja meg minden rákban szenvedő embertársunk… adja a sors küzdelmükhöz a titanikus erejük hitét!…

Mély együttérzéssel, szeretettel Jártó Rózától és Derkovats Gyulától

Jártó Róza: Harcok harca

Kinézve a kórház ablakán,
Virágzó rétet látom tán?
De hályog van a retinán,
Virágzó rét? Nincs is talán…
Burjánzó sejtek gúnyos hada,
Tépi a testem, nincs bújni hova,
Az akarat, a szerencse csillaga,
Elfutott, vagy nem is volt soha…

Ősszel, ha szállnak a madarak,
Szívben, ha gyengül az akarat,
Ébredni vágyik a kikelet,
Ki fogja akkor a kezemet?
Tüzesen süt a nap sugara,
Ez még nem életem alkonya,
Vár még a szépség aranya,
Vár rám sok hajnal bíbora.

Hiszem, hogy nekem van erőm,
Életem nekem a szeretőm,
Rossz sejtek hiába burjánzanak,
Legyőzöm őket egy nap alatt!

Egy ilyen szép nap hajnalán,
Nem kopogtathat a halál!