NÉGY ÉVSZAK RAPSZÓDIA NYITÁNY
Mire az elmúlt három évben megírtam
a Négy évszak című rapszódiát, egy egészen új zenei világ bontakozott előttem,
számtalan vitatható véleménnyel, tanulsággal, elhatározással, alázattal a zeneművészet
tekintetében. Itt nemcsak arra gondolok, hogy technikai értelemben a zeném
sokat fejlődött, az elsőtől az utolsó megszólalásig, hanem a zenéről alkotott
véleményem ̶ filozófiai értelemben is.
Induljunk ki abból, hogy a
zeneművészet maga is egy óriási fejlődésen ment keresztül. Az egyszerű dob-,
húros- és kürtszerű hangszerektől a mesterfokon megalkotott akusztikus
hangszereken át a korszerű elektronikus csodákig. Ugyanúgy az egyszerű
énekhangtól a legmagasabb fokú kórushangokig. Ugyanúgy az egyszerűen ábrázolt
hangkottázástól a legkorszerűbb sokat tudó kottázó programokig, és ugyanúgy a
legelső hangfelvételtől a sztereó hangzású mai felvételekig.
Amilyen töretlen és
egyenletes fejlődés volt az eszközök tekintetében, az nem mondható el a zene filozófiai
értelmezéséről. Az ősi harmónia, a hangszerek alaphangjai és annak színes
felhangjai sokáig meghatározták a harmóniáról alkotott elképzelésünket,
igényünket. Az oktáv 12 félhangra osztásával a felhangok tábora kibővült az
emberi fül számára kedvező hangzásokkal. Ennek matematikája ̶ a jól temperált
zongora ̶ meghatározta az európai zene, majd később a világ zenekultúráját is.
A Dúr- és a moll hangzású zenék uralma alakult ki, amelyet a népdalok is
átvettek és jóformán csak erre épültek évszázadokon át. Ebben a modorban
születtek a dalok, operák, szimfóniák, versenyművek, szimfonikus költemények.
Ezt a tonális zenekultúrát a
XIX század végén, fokozatosan az atonalitás kezdte felváltani, ami azt jelenti,
a zene kezdte elveszíteni a lényegét, a dallamát. Az atonális zene a mai napig
csak tovább ereszkedett lefelé azon a lejtőn, amely teljes zsákutcába vezette.
Ugyanakkor megjelent egy tartalmatlan zene, a halandzsázó, egy kaptafára íródó
jazz. Amíg a XIX század végéig a zenekultúra felemelkedőben volt, azt a mai
napig az egyetemes hanyatlás követte.
Példaként említhetnénk az
autó fejlődéstörténetét. A nehezen indítható, rosszul fékezhető, nagyobb
sebességeknél nagyon zajos, rázós és egyéb kényelmetlenségekből a fejlődés
során kigyógyított jármű mindenki kedvence, okos társa lett, vagyis a mérnöki
diszciplína töretlenül előre haladt, és az új jármű változatok hallatlan bővülése
következett be. A mérnökök nem állami támogatásból élnek, hanem a társadalmi
elismerés által, piaci viszonyok között.
Mi történt a művészettel?
Hisz nem csak a zene van hanyatlóban, hanem az értelmetlen absztrakcióval,
torzszüleményekkel megáldott képzőművészet, vagy a tartalmatlan, abszurd, a
helyesírás szabályait felrugó verselési formák, vagy a film-művészet is…Hol
vagyunk már a szépséges arckifejezésektől, a megírt hexameterektől, a szép
jellemábrázolásoktól? Mai művészet többnyire elnagyolt, torz, primitív,
mondanivalója vagy közhely, vagy krimi, vagy pornó, vagy szinte semmi, szériában
gyártott, csekély munkaráfordítással megjelent alakban. És ami ebben bosszantó,
hogy állami támogatások nélkül már nem is életképes. Ami meg mégis támogatások
nélkül is életképes, az már nem is művészet, hanem ipar. Például filmipar… De
ezek hozamát nem az alkotó művészek, hanem a körülöttük forgó ezer féle
nevetséges feladatot ellátó személyek és főnökeik fölözik le. Nézzünk meg
bármilyen film végét és meglátjuk mennyi haszontalan tótum-faktum neve van ott
felírva. (:
A zeneipar meg a hangerő
féktelen növelésével akarja uralni a mindenséget. Igen minden feletti hangerő
uralmon kívül a mondanivaló helyett táncnak nevezett rángatózás, látványtrükkök
szórakoztatják a nagyérdeműt. A nagyérdemű meg belekábul ebbe a harsogásba, jól
érzi kábultan magát és nem veszi észre, hogy jól „megszivatták” a borsos
jegyárral és egyéb rátukmált „ingyenes” reklámmal. Gondoljunk csak meg: Arany
János a Toldi pályázatért húsz aranyat kapott, de nem kötötték ki. hogy azt
másokat gazdagító reklámokra kell költenie, mint manapság a dalverseny
győzteseinek előírják… Itt is egy sereg mondvacsinált élősködő „szakma” zsebeli
be a jutalmat.
Ja, és egy mai modern
zeneszerző művét állami támogatás nélkül be se tudják mutatni. Ha nagy nehezen
összeáll egy modern zenekari koncert, csekély számú nézőközönség udvariasan
tapsol, de nem kívánja még egyszer végighallgatni e becses művet. Az meg aztán
végképpen nevetséges, hogy egy klasszikus művet modernné dolgoznak át, tehát lealacsonyítják
a mai alacsonyra szabott ízléshez, nem hogy a nagyérdemű műveltségét emelnék
magasabb színvonalra, azáltal, hogy az eredetiséget hangsúlyozva
megmagyaráznék, miért is szép.
Apropó, szépség… szép az,
ami érdek nélkül tetszik, és élményt adóan a lélekhez szól. És azért tetszik, mert
többet rejt magában annál, mint ami látszik, hallatszik elsőre. és ezt a lélek
megérzi. És ebben közrejátszanak a kivételes énekhangok, a sokszínű
hangszerelés, és az előadó(k) lelkülete, az interpretálás.
Magyarán zenei vonatkozásban
a szerző és előadó ismerete nélkül meghallgatott, a léleknek kellemes érzést
nyújtó, mondanivalójában tartalmas, ismételten meghallgatni kívánt dallamok,
hangzatok a szépek. És azért szépek, mert érezzük, hogy többet mondanak, mint
azt egy meghallgatásból megértünk, magunkévá teszünk. A rejtett mondanivaló
megértéséért akarjuk többször meghallgatni. És ez az érzés nem szűnik meg a
második, harmadik, stb, meghallgatás után sem.
Most bemutatjuk az általunk
megalkotott NÉGY ÉVSZAK RAPSZÓDIA NYITÁNY című részletét, minden további
kommentár nélkül, legközelebb pedig az egész művet… Kérjük a fej- vagy
fülhallgató használatát a zene teljességének megérzésnek érdekében…
Kellemes meghallgatást
kívánunk ̶ szeretettel Róza és Gyula
Elérhetőségek:
https://videa.hu/tagok/derkovats-gyula-2108003
